♦ 1. Rész ♦

Ködös idő volt. Ködös és borongós, ahogy már három éve. Három éve nem látta a kék eget az emberiség és három éve már, hogy eltűnt a jó kedv, a boldogság a lelkekből. Nem tudják miért és mégis hogyan történt ez, de így lett. A gyermekek és felnőttek napról napra szomorúbbak és célszerűtlenebbek. A város némely részén teljes a káosz emiatt. Lázadások, gyilkolások és szekták borzalmas szertartásaik szennyezték be az egykori El Doradot ami a hetedhét ország legelőkelőbb városa volt. Sokan úgy tartják ezeknek a sötét éveknek már soha többé nem lesz vége és lassacskán kihal idővel a birodalom egy jelentős nemzete. Mégis vannak emberek, akik reménykednek, és egyetlen Istenükhöz fordulnak segítségért, imádkozásaikkal.

Egy újabb nap kezdődött el így Park Chanyeol életében. Morcosan felállt ágyából és az ablakhoz sietett elhúzni a függönyt annak reményében hátha kisütött a nap. Mire odaért kezdte bevallani magának, hogy soha többet nem lesz már meleg nyár és méhecskéktől zümmögő tavasz, mégis elhúzta és kimeredt az utcára, ami alatta volt vagy nyolc emelettel. Lelombozó volt a kép, ami elé tárult ismét, így hát gyorsan vissza is húzta a vékony anyagot az előbbi állapotába. Nem akart kimenni és még jobban látni és érezni azt, ami körülötte zajlik. Leült foteljébe és elbambult maga elé, hogy most mi tévő legyen. Munkába nem akart menni, a kevéske barátjával sem érzi már azt a jó szoros kapcsolatot, mint régen. Talán ha lemenne, a panelház alatti kis bárba ott majd jut valamire. Felpattant és magára aggatott valami elviselhető utcai megjelenést és lesétált a szórakozó helyre. A piától bűzlő hely azonnal megcsapta érzékeny orrát és a sötétség még jobban elnyelte külsejét. Szótlanul haladt a pult felé majd karjával rátámaszkodva a kocsmárosra meredt.
- Mit adhatok? – kérdezte a férfi, akit nevén Minseoknak hívtak. Amióta Chanyeol ide költözött, ez az úrfi már réges rég itt dolgozott.
- A szokásos – felelete a Park fiú, kedvetlen hangnemmel. A pultos megfordult és töltött egy nagy korsóba, sört, amit aztán elé tett. - Nem unsz még itt dolgozni? – kérdezte Chanyeol a fiúra nézve, aki pont ekkor fordult el tőle, hogy kiszolgálhassa másik vendégét.
- De. De tudod jobb, mint a semmi – fordult vissza Chanyeol irányába majd egy halvány mosolyra húzta a száját Minseok.
- Héj maga! Másokat nem illene kiszolgálni? – kiabált fel idegesen az előbbi férfi, aki felé Minseok már indult volna ha Chanyeol nem tartja fel kérdésével. Szemet forgatva visszament Minseok az idegen irányába és elkérte a rendelését. Chanyeol mindeközben megfordult székén és elnézte az embereket, akik a bánatukat – ahogyan ő is – az alkoholba fojtják. Belekortyolt italába és meggyötört arccal újra a társaságot kezdte vizslatni. Pár másodperccel később furcsa idegenek léptek be a helységbe, sötétkék palástjukat maguk után húzva. Csuklya volt a fejükön és lassú léptekkel felé tartottak. Az idő mintha most megállt volna és a levegő lehűlt volna körülötte. Az emberek ügyet sem vetve a furcsa alakokra, beszéltek tovább társaikkal, de kissé lassabban.
- Maga Park Chanyeol? – vetette le a csuklyáját az első fiú, aki után a mögötte lévőek is így cselekedtek. Egy levelet húzott ki köpenye alól majd azt felé nyújtotta. Chanyeol letette maga mögé korsóját és összeráncolt szemöldökkel felnézett a fiúra.
- Ez micsoda? – kérdezte.
-  Minden a jelenlegi állapotodhoz le van írva a pergamenbe – válaszolt komoly arccal az idegen. Chanyeol elvette tőle a levelet miközben egyenesen a szemébe nézett, majd mikor már csak az ő kezét érintette a papír ölébe tette és kihajtotta azt. A lámpa pislákoló fénye eléggé megnehezítette őt a betűk kiolvasásában.

                                                                                                                                          

,, Park Chanyeol részére – állt a neve a hosszú szöveg felett bal oldalt.
Az egyetlen Istenünk nevében kérünk téged egy megtisztelő és becses feladatra, amire úgy véljük alkalmas lennél mivel különös adottsággal áldott meg téged a kegyelmes és jólelkű urunk. Megtisztelne bennünket, ha csatlakoznál a Jót Tevők társasághoz. A hely, a város szélén keletre, egy épületben van. Könnyen megismered nagysága és különös hatása miatt. Amint belépsz, soha többet nem élheted eddigi, megszokott életed. Három napot adunk, hogy gondolkozz és megjelenj!” – miután Chanyeol elolvasta, felhúzott szemöldökkel nézett volna fel reflexszerűen a kézbesítőre, de annak és kis csapatának csak a hűlt helye maradt előtte. Nem tudta hirtelenjében hova tenni ezt az egészet és csak szótlanul meredt maga elé, míg nem Minseok megfogta a vállát, amire ijedtében ugrott egy kicsit.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú, aggódó tekintettel Chanyeolra nézve.
- Igen, de ez – nézett le ölébe, hogy felkaphassa az előbb kapott levelet, de amint kezébe vette, az porrá hullott. Kikerekedett szemekkel nézte, ahogy a kis szemcsék a földre esnek.
-  Az? – mutatott Chanyeol kezére Minseok. – Áh, mindegy biztos a fáradtságtól láttam most ezt az imént – mondta, vállat rántva és visszafordult az új vendégeihez. Vajon ő is csak azért látta most ezt, mert túl kimerült?

Eltelt egy nap és Chanyeol sehogy sem tudta kiverni a fejéből az üzenet tartalmát és az az után történt különös jelenséget. Mégis miért őt akarnák bevenni egy szektába? Aminek mellesleg nem valami hatásos neve van. És mégis hogyan találtak rá? Ahogy le volt írva a papírra a hely keletre van, tőle ő pedig a város Nyugati részén lakik. Hemzsegtek egész nap a gondolatok a fejében és értetlenül meredt maga elé ismét a bárszéken ülve, Minseokkal szemben.
- Nem gondolod, hogy ez felettébb érdekes? – kérdezte Chanyeol a fiú tekintetét keresve, mivel az előtte álló már vagy öt perce bambult maga elé, karba tett kézzel, háttal a pultnak dőlve.
- Mi? Micsoda? – rázta fel magát a kábulatból.
- Semmi, Minseok – kuncogott fel egy kicsit Chanyeol, barátján. Talán nem is kéne inkább megosztani a gondolatait másokkal, a tegnappal kapcsolatban. Igaz, hogy nagyon közeli barátjának tartotta Minseokot, de ha még fel is hozná ismét a témát valószínűleg zakkantnak hinné.
Az idő egyre csak telt és telt, míg nem a helységben a vendégek is fogyni kezdtek. Minseok, hátát mutatva Chanyeolnak görnyedt a mosogató felé a poharakat sikálva szivacsával. Mikor végzett levette kezeiről gumikesztyűit és maga mellé dobta, majd karját homlokához emelte és letörölte róla izzadtság cseppjeit. Az utolsó vendég is elhagyta a bárt, maga után becsapva az ajtót. Chanyeol volt még egyedül, akinek távoznia kellett volna szintén úgy, mint ember társainak, de semmi nem késztette rá, hogy felkeljen és felsétáljon a lakásába.
- Chanyeol tudod, hogy a legjobb haverom, vagy de elég későre já...
- Igen, igen tudom – vágott barátja szavába még mielőtt befejezhette volna mondatát. Felállt és egy nem túl kedves gesztus módon, szó nélkül kisétált az ajtón.
Ahogy átlépte a küszöböt az erős szél azonnal ruhájába és barna tincsei közé tépett. Megszokott módon most sem lett semmivel sem melegebb vagy esetlegesen hűvösebb az idő. Magán kívül pár ember tartózkodott még a sötét, világítás nélküli utcán, de azok is sietősen tartottak panelházaik ajtójához. Valamiért még mindig reménykedett abban, hogyha bármikor kilép az utcára, újra a gyönyörű kék ég és a nap szerteágazó sugarai fogják betölteni El Dorado utcáit. Lelombozóan fordult meg a másik ajtó irányába, ami felvezeti majd a lépcsőházba. Szeme sarkából látta még, hogy éppen ekkor fordult be  az utca végén egy hattagú fekete ruhát viselő férfi bagázs, akik sietősen felé tartottak.
Még mielőtt közelebb értek volna hozzá, addigra Chanyeol már rég eltűnt az ajtó mögött. Nem törődött azzal, hogy hátra nézzen zaklatóira csak rohant felfelé a lépcsőkön addig, amíg lakása bejárata elé nem ért. Gyorsan zsebébe nyúlt és kissé idegesen kezdte el keresni benne a kulcsot. A lépcsőház túl csöndes volt és zajtalan ezért tökéletesen felhallatszott amint kinyílt a nehéz ajtó odalentről. Gyors léptek és lihegések hangjai közeledtek egyre jobban felé, amikor végre keze ügyébe akadt a hideg kulcscsomója, amit abban a pillanatban ki is rántott zsebéből. Azonnal beletette a zárba és mikor elfordult a kulcs szabályosan beesett az ajtón, de nem habozott sokáig gyorsan be is zárta.  Lihegve kúszott oda a mellette lévő falhoz és hátát neki döntötte. Homlokához emelte a kezét és még mindig nagyokat véve a levegőből ült sokkos állapotban a csukott ajtóra meredve. Az idegen emberek felértek arra a szintre ahol Chanyeol lakott és hangos beszélgetésüket lehetetlen volt nem meghallani.
- A rohadt életbe! – kiáltott fel egy mély férfihang.
- Nem látta valamelyikőtök hova ment be? – kérdezte egy másik, kicsivel lágyabb hangon.
- Nem, és ezért most már tuti ki fog minket nyírni a főnök, ha nem visszük el ma sem!
- Jaj, nyugodj már le! Tudta ő is mielőtt még elküldött minket, hogy nem lesz egyszerű elrabolni – Chanyeol most már teljesen megrettent az idegenek társalgásától. Lassan hátrébb lépkedett az ajtótól, hogy még véletlenül se hallatszódjon ki a kis zaj az ajtó túl oldalára, mert teljesen biztos, hogy simán berúgnák.
- És most mit csináljunk? – még mindig hallotta a beszélgetést, hiába ment már be a szobájába.
- Várunk. Reggelig – jelentette ki valószínűleg ugyanaz a fiú, aki elsőnek szólalt meg, mély hangjából ítélve. Reggelig? Gondolta Chanyeol.
- Na neeem. Nem olyan fontos ő nekünk, hogy semmi étel nélkül itt várjunk ő kegyelmére – dühödt fel a véknyabb hangú.
- Mi ez a ricsaj már megint? – hallotta meg a mellette lakó idős néni rekedtes hangját.
- Semmi, asszonyom menjen vissza és aludjon csak tovább nyugodtan! – mondta egy kis indulattal a hangjában az eddigi nem hallott hang.
- Addig nem moccanok, innen egy tapodtat, sem amíg maguk el nem tűnnek innen, vagy hívom a rendőrséget! – próbálta felemelni a hangját Eunha néni. A fiú bagázs most elhallgatott pár percre.
- Figyelj ide Kris, ha most eltűnünk, innen jobban járnánk. Majd holnap megkeressük azt a kölyköt! – Chanyeol szinte maga elé képzelte az egész jelenetet, hogy aki az előbb megszólalt odalép a Kris nevezetű fickóhoz és megragadja a pólójánál fogva, majd a válasz után elengedi. Mind ez után senki sem szólalt meg és még csak egy lélegzetvételt sem lehetett hallani odakintről. Elmentek és Eunha néninek köszönheti ezt. Remegő lábakkal felállt az ágyról majd lassú és halk léptekkel az ajtóhoz sietett megbizonyosodni arról, hogy tényleg már csak a hűlt helyük maradt-e. Rá tenyerelt a fa anyagra s fülét hozzá nyomta. Semmi. Egy apró neszt sem hallott már. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet hajába túrva majd elment zuhanyozni.
Később már az ágyban találta magát a gondolataival együtt. Holnap lesz az utolsó napja annak, hogy elmenjen a meghívott helyre. De ezt mégis, hogyan tehetné meg, ha egy csapat rosszindulatú pasas akarja őt elrabolni? Talán ha még hajnalban lemegy még Minseoktól is el tudna búcsúzni mielőtt örökre, elszakadnának egymástól.

Reggel Chanyeol nem vacakolt sokáig. Összeszedett annyi ruhát amennyi éppen csak belefért hátizsákjába, tett el magának egy kis szendvicset és vizet majd cipője felvétele után halkan elfordította a kulcsot, bejárati ajtójában. Óvatosan kinézett a kis előtérre, de szerencsére egy lélek sem tartózkodott kint, vagyis egyedül Eunha néni fekete macskája feküdt a lábtörlőn, de az ártatlan lélek még csak meg se moccant Chanyeol majdnem orra esésén amint ki lépett volna a lépcsőházba, ha nem bukik fel a küszöbben. Felszisszent fájdalma kimutatása képpen majd bezárta az ajtóját és utoljára rápillantott. Itt élt több mint tíz évet és most soha többet nem fogja tudni majd betenni a lábát újra szobájába ha, hazajön. Haza.. Már nem ez az otthona. Karórájára pillantott. Fél öt. Indulnia kell, ha nem akar találkozni a társasággal, de előtte mindenképp, el kell köszönnie Minseoktól. Gyors léptekkel lebattyogott a kis szórakozó helyre, ami ilyenkor még csak az álmos és morcos barátja pakolásából állt. Mikor végre belépett az újra biztonságot nyújtó helyre Minseok ijedten fordult hátra a hangos ajtócsapódásra.
- Chanyeol mit csinálsz te itt ilyenkor? – vonta fel a szemöldökét Minseok és odasietett barátjához.
- Minseok… nekem el kell mennem. Örökre – mondta Chanyeol, rövidre fogva mondandóját.
- Micsoda? Mi? Miért? – Minseok arca teljesen lefagyott.
- Most sajnos nincs időm elmesélni, de legyen annyi a lényeg, hogy valaki vagy valakik nagyon el szeretnének rabolni valahova és nem Willy Wonka csoki gyárába.
- Veled kell mennem – mondta Minseok határozottan, a kis humort félretéve, amit barátja mondatában hallott és kötényét azonnal ledobva magáról, berohant a mögötte lévő ajtón.
- Várj Minseok azt sem tudod.. – fejezte volna be Chanyeol a mondatát ha Minseok nem ekkor a pillanatban tért volna vissza, ugyanolyan teli hátitáskával a hátán.
- Chanyeol tudom mi folyik itt és veled kell mennem ha, szeretnéd, ha nem – mondta Minseok majd elindult előre Chanyeol csuklóját, megfogva.