- Veled kell mennem – mondta Minseok határozottan, a kis humort félretéve, amit barátja mondatában hallott és kötényét azonnal ledobva magáról, berohant a mögötte lévő ajtón.
- Várj Minseok azt sem tudod.. – fejezte volna be Chanyeol a mondatát ha Minseok nem ekkor a pillanatban tért volna vissza, ugyanolyan teli hátitáskával a hátán.
- Chanyeol tudom mi folyik itt és veled kell mennem ha, szeretnéd, ha nem – mondta Minseok majd elindult előre Chanyeol csuklóját, megfogva.
Kiléptek az utcára és a szokásostól eltérően most olyan volt mintha sötétebb lett volna az ég. Minseok körbenézett és mire fellélegezhetett volna megjelentek tőlük nem messze a tegnapi zaklatók, kisebb létszámmal. Minseok azonnal maga mögé rántotta magasabb barátját és szabad kezével mintha egy tucat jégcsapot lövellt volna ki belőle támadóik felé. Chanyeol kikerekedett szemekkel bámulta a történteket, ám amikor a sötét alakok is visszatámadtak fenekére huppant ijedtében. Minseoknak nem volt ideje vele foglalkozni, védenie kellett saját magukat, vagyis legfőképpen Chanyeolt. A körülöttük lévő lehullott falevelek hirtelen a levegőbe emelkedtek és a magukkal fölvitt porral együtt egy tölcsért formáltak.
- Sehun.. – mondta Minseok maga elé amit Chanyeol nem tudott hova tenni.
- Ki az a Sehun? Ő csinálja ezt? – kiabálta Chanyeol Minseokra nézve, aki nem válaszolt csak védte az újabb fénycsóvákat maguk elől. A langaléta fiú újra talpra állt és szorosan barátja mögé húzódott. Nem tudta felfogni, hogy vajon miért is történik ez, mit akarnak vele azok az emberek, és hogy Minseoknak honnan a fészkes fenéből lett hirtelenjében természetfeletti ereje?! Legszívesebben felüvöltött volna, amiért a mellkasa megtelt dühvel, mert nem tudott segíteni barátjának. Minseok már kezdett kissé fáradni, ezért amikor az ellenségek nem küldtek azonnali visszatámadást gyorsan köréjük húzott egy védő burkot, furcsa szavakat elmormogva. Minseok hátrafordult zilált képpel barátja felé majd zsebéből előhúzott egy sípot, amelynek fülsüketítően éles hangja volt, amikor belefújt. Chanyeol azonnal füleire csapta a kezét és térdre rogyott. Minseok aggódóan az ég felé bámult mindeközben, majd amikor meglátta a közeledő segítséget, Chanyeol hónalja alá fogott és felhúzta őt a földről.
- Min mi történik? Mit csináltál? Miért nem.. – Chanyeol elképedt, amikor meglátta azokat az embereket, akik három nappal ezelőtt megjelentek a bárban és azt a furcsa levelet adták a kezébe. Szorosan egymás mögött repültek le az égből, majd szétszéledve harcoltak a gonoszokkal. Eltátott szájjal bámulta őket, ahogyan a kezükből furcsábbnál furcsább dolgok jöttek ki.
- Sietnünk kell – üvöltötte Minseok és maga után húzta Chanyeolt. Futottak, mint az őrült. A Park fiú azt sem tudta merre kapja a fejét az események nézése érdekében. Minseok hirtelen újra megfújta a sípot ám az már nem oly fülsüketítő volt, mint legelőször. Az utca vége kezdett egy fehér, hosszú folyosóvá válni, amire ismét ijedten kerekedtek ki a szemei Chanyeolnak, de Minseok még gyorsabbra vette a tempót. A folyosóba érve az utca zaja már nem volt hallható, viszont a kettejük szapora levegő vétele töltötte be a helység csendjét. Minseok a térdeire támaszkodott, Chanyeol pedig a földre esett. Most érte utol a sokk és most ijedt meg csak igazán, de úgy ahogy még a huszonkét éve alatt egyszer sem.
- Minseok mi ez az egész? Választ adnál végre? Hogy.. vagy mi… - fogta meg a fejét a fiú. Minseok már egyáltalán nem kapkodta a levegőt és már a térdein való támaszkodásból is kiegyenesedett.
- Ezt nem pont tőlem kell, hogy megtudd – mosolygott barátjára, aki még nagyobbakat szippantott a levegőből és ekkor jutott eszébe, hogy neki el kell mennie arra a helyre, ami meg volt adva a levélben.
- Hol vagyunk? – kérdezte Chanyeol és felállt.
- Ott ahová indulni készültél – mondta Minseok egy még szélesebb mosollyal az arcán és elindult előre intve egyet, hogy tartson vele. Nem akart magára maradni Chanyeol, ezért gyorsan mellé sietett és tovább sétáltak, egyenesen a folyosó vége felé. Egy fekete ajtót pillantottak, meg ami mögül kékes fény szűrődött ki. Az ajtón semmi nem volt különösképp, majd mikor közelebb értek Minseok megállt előtte körülbelül két méterre. Chanyeol hirtelen a szívéhez kapott és feljajdult a hirtelen belenyilalás miatt. Szinte már azt hitte nem fog elmúlni amikor Minseok a kezével, barátja hátára simított és a fájdalmas szúrás abba maradt. Nem tudta, hogyan és mégis miért csak pár perc elteltével tette ezt vele Minseok, de legbelül megköszönte neki. Felnézett rá, hogy lássa az arcát és meglepődöttségére a fiú megkönnyebbülten kifújta a levegőt és elmosolyodott. Közelebb sétált az ajtóhoz, immáron teljes bátorsággal és kinyitotta azt. Még mielőtt belépett volna rajta hátrafordult a még mindig összeroskadt barátja felé és a kezével mutatta, hogy menjen be. Chanyeol felhúzott szemöldökkel felállt és a parancsnak eleget téve besétált az ajtón. Furcsa, de mégis felettébb jó illat csapta meg az orrát. Az ajtóval közvetlenül szembe egy hatalmas lépcső volt, de közte és lépcsőfokok között hatalmas nagy tér volt. A terem közepén, a padlón egy körben, furcsa minták voltak, amik mögött egy-egy kő oszlop volt és azokba vésve hangullal valami, amit nem tudott kiolvasni ilyen távolságból. Ez lenne az a hely ahova jönnie kellett? És mégis hogyan tudta volna ezt megtalálni?
A lépcsők végén kinyílt egy ajtó és három fiú lépett ki rajta ugyanolyan köpenyt viselve, mint akik a segítségükre siettek. Minseok feléjük indult és hátra sem nézve Chanyeolra már a terem közepénél összetalálkozott a társaság. Félve, de ő is utána sétált. A fiúk, akiknek az arcát végre látta mosolygósan néztek rá, főleg az egyikőjük, aki kisebb volt nála egy fejjel. Az idegen elé lépett és mélyen a szemébe nézett Chanyeolnak, aki felhúzta szemöldökét majd szóra nyitotta volna a száját, de a fiú hamarabb megtette.
- Szervusz, Park Chanyeol én Byun Baekhyun vagyok. Már vártunk, hogy el gyere és kedves Minseokunk visszajöttét – nézett az említettre hatalmas mosollyal az arcán. Chanyeol megrázta a fejét értetlenül nézve barátjára majd visszafordította az előtte állóra.
- Mi ez az egész? Hol vagyok? Kik vagytok ti? Hol vannak azok, akik segített.. – ismét nem tudta befejezni a mondatát. Baekhyun a szavába vágott.
- Tudom és tudjuk, hogy egy kicsit félsz, de tőlünk nem kell. Mi jók vagyunk – mondta majd társaira nézett, akik előrébb léptek.
- Üdv, Luhan vagyok – nyújtotta a kezét az alacsony fiú. Arca sokkal másabb volt, mint a többieké. Nagy barnán csillogó szemei voltak és selymes, puhának tűnő arca. Talán egy kicsit túl fiatalnak is tűnt hozzájuk képest. Chanyeol viszonozta a kézfogást, igaz vacillált egy kicsit, de végül összeértek tenyereik. Luhan után egy másik fiú nyújtotta a kezét, aki kevésbé mosolygott annyira, mint az előző két ifjú.
- Do Kyungsoo – ráztak kezet ők is majd hátrébb lépett az alacsonyabb.
- Kim Jongdae – mondta a már nála nem sokkal kisebb fiú. Neki volt a legnagyobb mosolya a többiek közül. Chanyeol egy kissé meg is illetődött, hogy vajon miért örülhetnek neki ennyire. Ismét kérdezni szeretett volna de Baekhyun valahogy eddig, mindig megérezte ezt és ismét ő szólalt fel.
- Minseok, kérlek, mutasd meg neki Luhannal együtt, hogy hol lesz elszállásolva – mondta feléjük fordulva, majd Chanyeolra nézett. – a közös reggelit nem soká elkészíti Kyungsoo aztán elmondunk néhány dolgot, ami most aktuális – mondta, majd társaival elhagyták a termet. Minseok és Luhan örömmel egymásra néztek majd egymás nyakába borultak amit Chanyeol felhúzott szemöldökkel nézett végig, amíg el nem engedték egymást. Minseok arcán letörhetetlen mosoly keletkezett.
- Gyere Chanyeol – intett neki Luhan majd tőlük balra egy boltív felé fordultak, ami mögött húzódott tovább egy folyosó. A két fiú mögött sétált, lassan és minden egyes zugot pásztázva szemeivel. A falak hófehérre voltak festve és szintén hatalmas volt a belmagasság. A boltívtől nem messze három ajtó volt. Kettő a jobb oldalon és egy, kicsit messzebb a balon. Chanyeolnak egyből a régi kollégiumos emlékei villantak be az agyába és elmosolyodott, amikor elé ugrott pár kép, hogy mennyi vicces dolgokat csinált szobatársaival.
- Noss itt fogsz aludni – nyitott be Minseok a második ajtón, ami egy kisebb szobába nyílt. Nem volt túl nagy, de nem is túl kicsi. Az ajtótól jobb oldalra egy polc volt, amin rengeteg dosszié és papír pihent majd, ahogy körbenézett meglátott kétemeletes ágyat a falak mellett. Középen egy ablak volt, amelyen a redőny félig le volt húzva így nem teljesen jutott fény a helységbe.
- Ebben a szobában fogsz velem és Luhannal aludni – mosolygott barátjára Minseok, majd átölelte a mellette álló fiú derekát. Chanyeol ismét nem értette meg őket, de reméli, hogy nem fog elszakadni a másik fiú miatt legjobb barátjától. Viszont jelenleg nem akart társaságban lenni, egyedül akart a gondolataiban úszkálva feküdni az ágyában.. otthon. Chanyeolnak hirtelen honvágya lett, amitől már teljesen megbánta az egész tegnapi elhatározását, hogy ma kiteszi a lábát az utcára. Otthon akart lenni és a kedves Eunha nénitől kapott forró levest szürcsölgetni tévénézés közben. Mindeközben azt is érezte, hogy a mellette várakozók szempárjai rá szegeződnek csodára várva. Sóhajtott egy nagyot a Park fiú és levette hátizsákját magáról, amit a bal oldali ágyra tett. Leült a matracra és könyökeivel a térdére támaszkodott és tenyereibe temette arcát. Hirtelen olyan síró görcs jött rá, hogy azt semmiképp nem tudta volna magában tartani. Az apró könnyek kezdték a tenyerét benedvesíteni, de mit sem törődve vele nem vette el azokat. Nem hangosan sírt, nem is szipogott, ami ennek a jelét mutatta volna, csak folytak a könnyei, amiket szabadon engedett útjukra.
Minseok és Luhan jobbnak látták, ha egy kicsit magára hagyják a fiút ezért kimentek a konyhába Kyungsoohoz és a többiekhez.
- Baekhyun ne szaladj annyira előre a lóval! – hallották meg Jongdae mondatát, amikor már közelebb értek a boltívhez. Felhúzott szemöldökkel egymásra néztek majd gyorsan a konyhába futottak.
- Nem, nem csak azt mondom, hogy.. – kezdett volna magyarázkodni Baekhyun, de abba hagyta mondatát amint meglátta a két társát.
- Mit mondasz, Baekhyun? – kacarászott Minseok majd leült az asztalhoz a többiekhez.
- Azt mondja, hogy már most azonnal avassuk be mindenbe az új tagunkat - válaszolt Jongdae szemet forgatva.
- Nem, nem, nem! Baekhyun ne haragudj, hogy beleszólok a terveidbe vagy minek is hívjam ezt, de Chanyeol jelenleg nem áll még készen arra, hogy minden infót megtudjon már az első napján – fejezte be Minseok a mondatát egy nagyot sóhajtva.
- Jó rendben. De nem soká visszamehetnétek érte – dőlt hátra a székében vezetőjük.
Eltelt egy félóra mire Kyungsoo asztalhoz tudta hívni a csapatot a kész reggelivel. Chanyeolt morcosan hozták elő Minseokék, viszont nekik leírhatatlanul boldog volt az arcuk. Kyungsoo az asztal közepére tette a levest amire Jongdae azonnal rácsapott majd ez eddig sürgő forgó fekete hajú fiú is asztalhoz ült enni. Chanyeol karba tett kézzel nézte a vele körülbelül egyidős fiúkat, akik őt levegőnek nézve, fogyasztották jóízűen az ételt. Már szinte teljesen elöntötte a düh, amikor hirtelen Baekhyun rápillantott tányérjából.
- Miért nem eszel Chanyeol? – kérdezte, mosolyra húzva a száját.
- Honnan tudhatnám, hogy az, amit ti esztek nekem nem mérgező? – mondta a fiú amire Baekhyun összeráncolt homlokkal ciccentett egyet és folytatta az étkezést.
- Nyugi Chanyeol ez csak egy egyszerű leves – mutatta Minseok a tányérját Chanyeol felé fordítva. Nem győzte meg ez sem, továbbra is csak karba tett kézzel figyelte őket, majd ekkor észrevett Kyungsoo jobb csuklóján egy furcsa jelet. Kicsit megdöntötte a fejét, hogy egyenesen lássa a szimbólumot, ami egy sisakhoz hasonlított leginkább, majd hirtelen a következő pillanatban eltűnt. Chanyeol kikerekedett szemekkel rázta meg a fejét, amire többen is ránéztek, de nem szólaltak meg.
Ismét hosszadalmas csönd következett be, amit néha megzavart egy-egy szürcsölés vagy tányércsörgés, amikor a kanállal véletlenül hozzáértek. Lassan mindenkinek a tányérja kezdett kifogyni.
- Huh Kyungsoo ez rettentő finom lett ismét – mondta Jongdae hátradőlve székén társára nézve, aki csak büszkén elmosolyodott.
- Igen-igen egyetértek Jongdaeval – dicsérte barátját Minseok is és hasát fogva sóhajtott egyet.
- Nem tudod mit hagytál ki Chanyeol – mosolygott rá Luhan. Amit furcsállt egy kicsit az az, hogy Baekhyun még csak rá sem nézett pedig már befejezte ő is az evést. Kyungsoo felállt és megköszönte a többieknek a dicséretet és kivitte a mosatlanokat és a tálat, amiben a leves volt, majd mikor visszaért leült a helyére.
- Noss, Park Chanyeol – ütötte össze tenyereit Baekhyun akinek már egy kicsit visszatért a kedve és mosolygósabb lett. Chanyeol egyik szemöldökét felvonva figyelte a másikat várva, hogy mi lesz a magyarázat a kérdéseire.
- Bocsánat, hogy beleszólok Baekhyun de akkor tudod.. amit megbeszéltünk – nézett Jongdae vezetőjére, aki csak bólintott egyet. Chanyeolt ismét kezdte elönteni a méreg, amiért titkolóznak előtte annak ellenére, hogy azt várja, mindent meg fog tudni. Luhan, Minseok és Kyungsoo is őt nézték valószínűleg a reakcióját figyelve.
- Hol is kezdjem.. – habozott Baekhyun és egy kicsit felállt járkálni az asztal mellett. – Chanyeol. Te egy különleges ember vagy. Hihetetlennek fog hangzani, de te is olyan, vagy mint mi – a mondtat végére Chanyeol felkacagott.
- Én? Pont én? – nevetett még mindig és felállt székéből, hogy visszamenjen szobájába.
- Kérlek, ülj vissza, és hallgass meg – mondta Baekhyun nyugodt hangon majd Chanyeol maga alá húzta a széket az utasításra és felkönyökölt az asztalra. – Rettentően fontos ember vagy a számunkra, és amit már tudsz te magad is, hogy bizony nem csak nekünk. Az a csapat vagy társulat minek is nevezzem őket, az ellenségeink. Egyelőre nem megyek bele a részletekbe, hogy miért, de a lényeg az, hogy most itt vagy velünk épségben, sértetlenül. Akiket láttál a segítségetekre sietni az Kyungsoo, Jongdae és Luhan volt. Amikor ideértetek Minseokkal ők is otthagyták azokat a mocskokat mivel túlerőben voltak ellenük. A másik elhangzott kérdésedre a válasz, hogy hol vagy, ez kérlek a mi elég jól bebiztosított főbázisunk. – nézett körbe maga körül Baekhyun. Chanyeol nem bírta magában tartani a szót és újra kérdezett.
- Főbázis? Ez azt jelenti, hogy van több másik is? – kerekedett ki a szeme.
- Igen van több is, viszont azok nem túl erős védőpajzzsal vannak ellátva ezért csak járőrözésnél használjuk őket – Chanyeol összeráncolt szemöldökkel nézett Baekhyunra.
- Baekhyun! Megbeszéltük.. – szólt Jongdae vezetőjére.
- Milyen járőrözés? – szólt közbe Chanyeol.
- Most nem ez a fontos. Később lehet, ejtek róla szót, de most még nem. A legfontosabb dolog, amit tudnod, kell az az, hogy a föld négy elemének közül az egyik a te birtokodban van. Közülünk még Kyungsoonak és Minseoknak van meg ez a felettébb értékes képesség. Minseok pedig segített abban, hogy te is közénk tartozz és ezzel még erősebbek lehessünk – Chanyeolban láthatóan hatalmas düh keletkezett az utolsó szavak hallatán.
- Ti nem vagytok normálisak! Mégis mi bizonyítékotok van rá, hogy nekem is van természetfeletti képességem? És Minseok köszönöm, hogy három éven keresztül egy szót nem ejtettél erről, és hogy kitűnően színészkedtél! – csapott az asztalra miközben ismét felállt a székből. – Én nem fogok ebben részt venni és meg sem engedem, hogy kényszerítsetek rá! Vigyetek haza! Most! – emelte fel még jobban a hangját, amire meglepetten nézett rá mindenki, azaz nem teljesen rá, hanem a háta mögé ugyanis egy hatalmas tűz főnix emelkedett ki az ideges fiú hátából. Kikerekedett szemek és Jongdae tátott szája kényszerítette arra Chanyeolt, hogy most hagyja ott ezt a szerinte sok idiótát. Ellökte magától a széket, ami hátra is dőlt egy elég nagy csattanást hagyva maga után. Amilyen gyorsan csak tudott berohant abba a szobába ahonnét kijött reggeli előtt és az ágyra kuporodott.
Még mielőtt teljesen magába kerítette volna a sírógörcs gyorsan felállt és kulcsot keresett az ajtóhoz. A polcon, ami az író asztal felett volt, meglátta a kis fémes tárgyat és gyorsan elfordította vele a zárat. Nagy sóhajokat véve hátrált az ágyhoz majd beleütközve hátraesett és a falhoz húzódott térdeit mellkasához emelve. Ennyi. Eddig bírta. Zokogott és magában a hazaútért könyörgött. Már azt is gondolta, hogy bár ne ismerte volna meg Minseokot és bár ne abba a panelházba költözött volna, mert akkor most talán nem lenne ez. Képtelenségnek véli ezt az egészet, a nagytermet a kősziklákkal a fiúk természetfeletti képességeit és az egyre forróbbá váló testét. Sosem érezte még ennyire melegnek, de még is didergett a hidegtől.
Mindeközben odakint a többiek vitatkoztak a jelenségen, ami az új tagjuk háta mögül felemelkedett.
- Meg mondtam Baekhyun! Ő az! – mondta Minseok hatalmas mosollyal az arcán. Már senki sem ült a helyén, Baekhyun pedig a fejét fogva fel-alá járkált a társai között.
- Lehet, hogy ő, de ha így áll hozzá a dolgokhoz, akkor nem megyünk vele semmire! Látszik rajta a gyűlölet, és ahogy a szemeivel képes lenne minket megölni! – kiabált a vezér.
- Baekhyun neked hogy esne, ha az egyik pillanatban még tudod, hol vagy és mi vesz körül, de a másikban már egy tök idegen környezetben találod magad? Idő kell neki. Meg fog nyugodni – csitította le Jongdae Baekhyunt.
- Ajánlom is. Másrészt valamit ennie kell, mert éhen fog pusztulni – mondta még mindig dühösen és kiment az étkezőből.
Chanyeol még mindig az ágyon kuporogva sírt és szipogott. Már kezdett visszaállni a test hője, amikor hirtelen ajtókopogás szakította félbe a hangos könnyáradatot.
- Chanyeol, figyelj, meg kell értened amit Baekhyun mondott, mert attól tartok ez nem lesz így jó – mondta Minseok, amire Chanyeol csak ciccentett és megcsóválta a fejét.
- Vigyetek haza! – mondta, fentebb emelve hangját.
- Nem lehet – válaszolt Luhan.
- Miért? Nem akarok itt lenni! Felnőtt ember vagyok, nem parancsolhattok nekem! – tartotta a hangszínt Chanyeol. Minseok megcsóválta a fejét és a mögötte álló három fiúra nézett segítségkérésképp.
- Okés, tudjuk, hogy felnőtt vagy mi is azok vagyunk, de Chanyeol ha haza vinnénk, körülbelül olyan lenne, mintha a pokolba vinnénk le – mondta Jongdae. A szobában kuksoló megvonta a vállát és ugyanúgy ellent mondott a többi dolognak, amivel győzködni próbálták a fiúk.
Eltelt egy óra és bizony attól, hogy vannak képességei az éhsége nem fog elmúlni. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a táskájába pakolt el némi szendvicset még hajnalok hajnalán. Odanyúlt érte, elhúzta a zipzárt és kivette belőle a három darab saját kezűleg készített élelmet. Úgy falta őket, hogy már észre sem vette, hogy az utolsó is a gyomrában van. Szomorúan fogadta el a tényt, hogy valóban ennyi volt az ennivalója és ezután lehetetlennek találja megenni azt, amit ők is esznek. Felállt, hogy kinézzen az ablakon talán egy kis reménnyel, de elképedt, amikor meglátta a napot. Arca az egyik pillanatról a másikra váltott át boldoggá, ám amikor a kép szakadozni és ugrándozni kezdett összeráncolt szemöldökkel nézte az ablakot. A földre pillantott és ekkor tudatosult benne mi is ez. A szőnyegen és a falakon nem volt jele az erősebb fénynek, a sugarak nem kezdték el melegíteni bőrét és az előtte lévő látvány visszaváltott azzá, amit napról napra nehezebben tudott elfogadni. Illúzió volt az egész, de mégis boldoggá tette, hogy nem a szürke felhőket látta az égen. Megrázta a fejét és visszaült az ágyra. Nem mehet haza és ez aggasztotta a leginkább. Szeretne még válaszokat kapni és tudomást szerezni arról, hogyan lehetséges ez egyáltalán, hogy ő is egy a négy fő elem közül.
- Chanyeol – hangzott el a megszólítás Baekhyun szájából. Őt tartotta a legellenszenvesebbnek mindenki közül, hiába szólt keveset hozzá Kyungsoo, Baekhyunt akkor sem vélte egy megértő embernek. A többiek legalább elfogadják, hogy nem érzi jól magát. – Még mielőtt éhen halnál szeretném, ha beengednél, mert hoztam neked enni – kerekedtek ki Chanyeol szemei. Ide? Nem szeretnélek látni Baekhyun. Gondolta Chanyeol. Vacillált egy kicsit a helyzeten, de végül arra jutott nincs más választása, mert még a végén lehet, hogy feláldoznák vagy valami. Kinyitotta az ajtót és hirtelen összetalálkozott a tekintetük. Baekhyun megrázta egy kicsit a fejét és letekintett majd átnyújtotta a tálcát a magasabb fiúnak. Chanyeol elvette tőle és leült az ágyra, majd Baekhyun is miután becsukta az ajtót. Furcsa mód most tűnt, fel neki, hogy nincs rajta a hosszú köpeny. Egy egyszerű farmerben és pulcsiban ült előtte a kissé összeborzolt hajával.
- Miért nem eszel? – kérdezte Baekhyun a tálca felé nézve.
- Nem hiszem el, hogy nincs benne valami természetfeletti – fonta össze a karjait, amire az alacsonyabb elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
- Nincs benne semmi, hidd el. Ha lenne, azt észrevennéd – vonta meg a szemöldökét, féloldalasan mosolyogva.
- Eszek, ha elmondasz még többet erről az egész hülye történetről – mondta Chanyeol remélve, hogy tényleg mesél még neki valamit.
- Nem játszunk ilyet, enned kell!
- Akkor ezek szerint mégsem vagyok pótolhatatlan.. – Baekhyun ciccentett.
- Mi érdekel a legjobban? – adta be végül a derekát az alacsonyabb. Chanyeol néma maradt egy pár percig. Az agyán milliónyi kérdés átfutott a nem olyan fontos témáról és a legfontosabbakról is mégsem tudta mi lenne a megfelelő, de döntenie kellett.
- Honnan tudjátok, hogy van erőm és hogyan fogom tudni használni ha, van? – hangzott el az összevont két kérdés amire Baekhyun tartott egy nagy szünetet majd nagyot szívott a levegőből és nekikezdett.
- Réges régen, amikor még békében élt El Dorado népe, volt egy tábor a város melletti erdőben eldugva ahová csak a természetfeletti erővel rendelkező emberek tudtak belépni. Ebben a táborban ismerkedtek meg a szüleink és lettek jóban egymással. Életre szóló barátságot kötött a tizenkét tinédzser ám mikor felnőttek elkezdődtek a gondok. Kettévált a csapat és így lett egy jó és egy gonosz alakulat. Az utóbbi említettek gyermekei most a mi ellenségeink. Jobban megfogalmazva mi vagyunk nekik. Te, ahogy mi is a jó társaság utódjai vagyunk, ahogy te is mi sem találkoztunk sosem a szüleinkkel. Bizonyára nem emlékszel a gyermekkorodra, de mi hatan együtt nevelkedtünk egészen öt éves korunkig, amikor elválasztottak egymástól és a város különböző pontjaira helyeztek el azzal az okkal, hogy tanuljunk meg magunkon gondoskodni és az erőnkön. Mivel nálad valami gond akadhatott, amit mai napig nem tudtunk kideríteni úgy gondoltuk, ha nősz, idővel csak észreveszed mikre vagy képes, de ez mégsem sikerült. Ezért kiküldtük melléd Minseokot, hogy figyeljen téged és védjen, mert rettentő értékes vagy – mosolyodott el a végére Baekhyun. Chanyeol bólogatott a hallottakon és némán ült. Végre képben lett egy kicsit, de még mindig hihetetlennek tartotta, hogy ő is képes lesz olyasmikre, mint a többiek. – Úgy gondoltam már holnap megmutatnánk, hogy hogyan használd az erődet – tette még hozzá Baekhyun.
- Holnap?– kerekedtek ki Chanyeol szemei.
- Igen, holnap. Minél hamarabb tudnod kell, hogy hogyan védd meg magad.
- Értem – mondta Chanyeol semlegesen. Nem érzett izgalmat a másnappal kapcsolatban mivel tudta, hogy badarságokat beszél az előtte ülő. Baekhyunnal még elcseverészték az időt, de jelentéktelen dolgok témáit vesézték ki. Az este folyamán még tartottak egy vacsorát, de Chanyeol meghagyva hidegvérét nem evett velük. Később Minseok megmutatta neki, hogy hol tud tisztálkodni, és hogy hova tilos bemennie.
- Mi van a kőajtó mögött? – kérdezte Chanyeol kíváncsian barátjára, hol pedig az ajtóra nézve. Minseok lehajtotta a fejét és mély levegőt vett.
- Baekhyun engedélye nélkül nem mondhatok semmi újat – rántotta meg a vállát. Chanyeol szemet forgatva ciccentett, majd elment zuhanyozni. Jól esett neki a hideg zuhany bár, semmi másra nem vágyott annyira, mint a hazajutásra. Nem hagyták magára a fiút, mivel tudták, hogy bármikor képes lenne, belopózni egy titkos szobába, vagy valahogyan kijutni habár az utóbbira semmi esélye nem volt. Miután végzett a mosakodással Minseok és Luhan társaságában tért vissza szobájába.
- Holnap lesz a nagy napod – mondta Luhan izgatottan.
- Ja – fordult a fal felé Chanyeol. Nem volt túl kedves egyik új lakójával, sem ami egyáltalán nem esett jól az érintetteknek. Minseokra is haragudott, de lassacskán kezdett megbékélni.
Chanyeolt reggel nem ébresztette fel senki. A szoba ajtaja tárva nyitva volt, a mellette lévő ablak is bukóra volt nyitva. Kómásan ült fel ágyán és nézett körbe maga körül.
- Nem öltek meg – mondta halkan maga elé.
- Már miért is öltünk volna meg? – fordult be az ajtón pont ebbe a pillanatban Jongdae. Chanyeol megijedt és szívére tette a kezét, amely azonnal hevesebben kezdett verni. – Chanyeol értsd már meg, hogy a világ egyik legfontosabb embere vagy – mondta Jongdae semleges hangnemben és a kezében tartott táskát Chanyeol ölébe dobta. – Tessék. Új ruhák – mosolygott rá.
- Köszönöm, de nem fogadom el – nyújtotta az előtte állóhoz. Jongdae felnevetett.
- Egész életedben, ezekben a ruhákban akarsz lenni? – kacagott tovább.
- Nem. Nem soká hazavisztek – válaszolta mosolyogva. Már tudta mi lesz a reakció. Mély sóhaj és fejcsóválás.
- Öltözz át és három órakor legyél jelen a nagy teremben – indult ki a szobából Jongdae. – Már így is sokat aludtál – fűzte még hozzá mondatához, amit a szobában ülő már nem hallott.
Chanyeol megnézte újonnan kapott ruháit ám azok kevésbé tűntek annak. Öblítő illata volt minden egyes darabnak, de színeik már kopottak és kicsit rövidek voltak számára. Miután felvett egy egyszerű fehér pólót és hozzá egy farmert az ajtókerethez lopódzott és kihajolt a folyosóra. A távolból hangokat hallott, amelyekből nem értett meg semmit. Ki merészkedett és egyenesen a nagyterem felé vette útját. Egy kicsit még mindig félt a rideg és színtelen falaktól, de megpróbált inkább rájuk sem nézni.
A kőszikláknál sergett forgott mindenki, de Kyungsoo cselekedetén akadt meg a legjobban Chanyeol szeme. Kyungsoo a sziklára tette jobb kezét és barnás fény jelent meg teste körül. Szemeit lehunyta, majd egy kicsit felemelkedett a földről. Már több mint két perce lebegett és a többiek, mit sem törődve vele tették dolgaikat. Kyungsoo visszaereszkedett és mosolyogva maga mellé tette karját. Ellépett a kősziklától és ekkor meglátta azt a jelet belevésve, amit már korábban is látott a fiú csuklóján. A szimbólum alatt pedig az ő neve volt hangullal, amely körül kéken izzott a szikla. Chanyeol lehunyta szemeit és megrázta a fejét a hihetetlen dolog láttán. Hirtelen Baekhyun összecsapta a tenyerét és így szólt:
- Noss mint mindegyikünk sziklája a tulajdonosa jelenlétében emelkedik fel, Chanyeolnak is itt kell lennie, hogy az övé is a miénk között álljon – mondta mosolyogva. Az emlegetettet ismét meglepődöttség érte, de lassacskán kezdte felfogni a dolgokat. Magában elismételgette az utóbbi napok történéseit és az összes alkalommal rájött, hogy nem álmodik. Visszament a szobájába, hogy ne keltsen esetleg konfliktust, amiért meglátott dolgokat.
Hamar eltelt az idő mivel fél kettőkor nyitotta ki pilláit. Kyungsoo lépett be a szobába.
- Gyere Chanyeol, Baekhyun hívat – mondta mosolyogva. Ritka alkalmak egyike, amikor ilyen állapotban látta őt. Talán azért lehetett, amit a nagyteremben csinált.
Mivel ez egy különös nap, Baekhyun megkérte a társait, hogy a szent köpenyt vegyék fel, ami az egyenruhájuk volt. Kettő féle színt látott rajtuk eddig Chanyeol, a feketét és a kéket. Jelenleg kék volt társain. Baekhyun viszont teljesen tisztában volt azzal, hogy rettentően gyűlölik a barátai ezt a göncöt, melegsége miatt mégis minden fontos alkalomkor kötelező volt felvenni mindenkinek.
Kyungsoo pár perccel, hogy elküldte vezetője Chanyeolért már meg is jelentek a szikláknál. Baekhyunon kívül mindenki elfoglalta a helyét.
- Gyere közelebb – nyújtotta ki a karját Chanyeol felé. Nem akart ellenkezni habár simán megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik. Legbelül érdekelte ez az egész és csak a kíváncsiság vitte rá, hogy tenyerét a másikéra helyezze. Baekhyun rántott egyet a magasabbikon mire az belépett az őket körül vevő körbe, amely azonnal felizzott és mindenkinek tátva maradt a szája.
Baekhyun is csodálta a jelenséget ugyanis erre vártak már évtizedek óta, hogy ez megtörténjen. Chanyeol csak állt némán és az előtte álló fiúkat nézte, majd ő is lenézett a padlóra. Teste körül, lábaitól felfelé haladt a vöröses narancssárgás fény, amely, amikor elérte a fiú fejmagasságát még jobban felizzott és fénysugarakat lövellt mindenfelé. A jelenet közben egyre jobban felmelegedett a test hője majd a jelenség végére, le is csillapodott. Mindenki elégedetten mosolygott egymásra. Baekhyun előre lépett és megfogta Chanyeol jobb karját mire a fiú felvont szemöldökkel nézte az alacsonyabbat. Felfordította csuklóját és megjelent egy madárszerű jel.
- Főnix – mondta Baekhyun nyugodt hangon. Chanyeol szemei elkerekedtek és nagyobbakat dobbant a szíve. Hát tényleg nem hazudtak. Gondolta. Most már nagyon felizgatta ez az egész és minél előbb szeretné megtanulni az ereje irányítását.
- A főnix a feltámadás és az örök élet jelképe – folytatta Baekhyun. – Elég erős vagy már ahhoz, hogy alakot öltsön a madarad – mosolyodott el. – Ha mérges vagy, felforr a véred és ez kihat a madárra is. Erősebb, vagy mint bármelyikünk – bólogatott mögöttük mindenki, egyetértésképp. Ha csak iderángatták volna, és nem történt volna, meg ez az egész felavatás nem hinné el a szavakat. Baekhyun leeresztette a kezét és hátra lépett hármat. – Neked kell előhívnod az erőd, a madarat és minden egyéb természetfeletti dolgot amikre képes vagy.
- És mégis, hogy csináljam?- fordult hátra Chanyeol, hogy Baekhyunra nézzen.
- Emeld fel a kezed – válaszolt a vezető. A tanonc visszafordult és követte az utasítást. – Tárd szét az ujjaid. Hunyd le a szemeidet és vegyél egy nagy levegőt. Ne gondolj semmi egyébre, ami nem tartozik ide – Chanyeol szótlanul bólogatott. Hirtelen furcsa érzések mentek át testén. Félelem, izgatottság, honvágy és düh. – Gondolj egy kis lángra. Gondold azt, hogy épp egy gyufát gyújtottál meg egy erdőben – Chanyeol fejében azonnal megjelent a kép, ahogy ezt teszi. – Most gondolj arra, hogy elejted és lángra kap egy melletted lévő bokor. A tűz tovább terjed a fákra és a talajra majd lassan körbevesznek a hatalmas lángnyelvek. – Erőteljesen látta már maga előtt az egész elképzelt jelenetet. Oly annyira, hogy már elkezdte érezni a tűz forró hőjét. Testében szétáramlott az érzés majd Baekhyun kiáltására, hosszú tűzvonal jött ki tenyere közepéből. Kinyitotta szemeit, hogy lássa cselekedetét. A háttérben mindenki tapsolt, Chanyeol pedig kikerekedett szemekkel nézte a karját. Mintha csak ennyire lett volna képes, az öröm felváltotta a percekkel előtti érzéseit és eltűnt a tűzvonal. Tenyerét maga felé fordítva nézte, meg, hogy nem e maradt nyoma az egésztől. A madár szimbólum felizzott majd ökölbe szorította tenyerét és lassan maga mellé eresztette karját. Mosolyogva fordult hátra, hogy lássa a többiek reakcióját.
- Köszöntelek a Jót Tevők társaságában – mondta diadalittasan Baekhyun. – Gyere – intett Chanyeolnak. Minseok mellé sétáltak, majd tőle jobbra pár lépéssel hirtelen rengeni kezdett a föld. Chanyeol hátrébb állt. Tudta, mi fog most történni. Megkapja a szikláját és ő is csinálhat majd olyat, mint Kyungsoo. Mosolyogva várta, míg a kő teljesen a felszínre ér és hasa közepénél megáll. A főnix szimbólum azonnal megjelent majd alá, betűnként felizzott a neve.
- Azta – mondta vigyorogva. Mintha kicserélték volna a régi Chanyeolt. Ezek voltak az első pillanatok, hogy őszintén mosolygott. Belépett a kő mögé és megérezte az erejét magában. Vett egy mély levegőt és Baekhyunra nézett.
- Most, hogy ez is meg van, átmegyünk egy másik terembe ahol gyakorolni fogunk – indult el egy olyan folyosóra ahová nem vezette el Minseok, mikor körbevezette. Lassan haladtak a rövid szakaszon, majd egy újabb terembe érve, félkörbe állt fel mögé mindenki.
- Az erőd gyakorlásában én és Kyungsoo fogunk segíteni többnyire – mondta Jongdae Chanyeol elé lépve.
- Az első lecke, hogy sose célozz felénk – mondta Kyungsoo miközben ő is előrébb sétált.
- A második, hogy sose gondolj, másra miközben erőt fejtesz ki – folytatta Jongdae.
- A harmadik pedig az, hogy mindig egy ellenféllel foglalkozz – zárta le végül Kyungsoo. – Próbálj meg megint tüzet varázsolni tenyeredből. Gondolj megint azokra amit Baekhyun mondott, de kicsit gyorsabban.
Chanyeol így tett, és örömmel figyelte mindenki, ahogy elsőre sikerült neki.
- Szuper. Most próbáld meg két kézzel – mondta Jongdae. Chanyeol most megijedt egy kicsit, de felemelte a balját is, amiből rövidebb tűz vonalt lövellt ki.
- Érdekes, hogy a balkarodból rövidebb a tűz – mondta Minseok aki Jongdae mellé lépett.
- Talán mert az a keze gyengébb – logikázta ki Kyungsoo ami egyébként is érthető.
Baekhyun csendben figyelt mögöttük, Chanyeol pedig követte a további utasítást több mint egy órán keresztül.
- Kezdek fáradni – mondta, amire nagyot sóhajtott a társaság.
- Jól van, holnap folytatjuk. Befejezheted – tette Chanyeol jobb karjára a kezét Jongdae.
Visszamentek a nagy teremhez majd onnan mindenki ment a dolgára. Chanyeol a szobájába ment majd önelégülten leült az ágyra. Hát valóban van természetfeletti ereje. Tényleg képes tüzet lövellni tenyereiből. Belegondolt mi lesz, ha már élő embereken tudja majd hasznosítani a tanultakat. Talán sok embert ment majd meg vagy sok ember életét ontja ki.
- Ügyes voltál – lépett be a szobába Baekhyun, akin már nem a kék köpeny volt, hanem egy fekete farmer és egy olyan fehér póló. Leült társa mellé és arcát kezdte vizsgálni – Nem örülsz? – hervadt le a mosolya a mellette ülő arckifejezésén.
- De igen, csak nem tudom, hogy embereket mentek e ezzel meg vagy életeket fogok kiontani – mondta egy sóhajjal.
- Több embert fogsz meg menteni, mint hinnéd – mondta Baekhyun újra mosolygós arcát felvéve.
- Baekhyun.. Az a tábor még meg van? – nézett Baekhyunra és ismét összetalálkozott tekintetük. Baekhyun teljesen megfeledkezett a kérdésről és némán bámulta Chanyeol sötét barna szemeit, amelyek már majdnem, hogy feketén csillogtak. Chanyeol sem szólt semmit, csak nézték egymást majd hirtelen emlékképek szöktek a fejébe. Egy erdő, sok faház és gyermek. Emberhez hasonló lények és a messziből fényvillogások. Egy fiú, világos barna hajjal mosolygós tekintettel. Akárcsak az előtte ülő, de nem mondta volna meg biztosra, hogy őt látta kiskorában. Baekhyun lehajtotta a fejét és ezzel Chanyeol emlékképei megszakadtak.
- Nincs.. – mondta elcsukló hangon.
- Hogy-hogy? Mi történt? – Baekhyun megcsóválta a fejét. Nem akart válaszolni, de nem is akarta válasz nélkül hagyni Chanyeolt.
- Majd.. egyszer elmondom. Most nem alkalmas – vett fel egy féloldalas mosolyt a fiú. Chanyeol bólogatott mivel ebből már meg is értette, hogy nagyon rossz dolog történhetett. – Magadra hagylak, ha kérdezni szeretnél mást a szobámban leszek – állt fel az ágyról Baekhyun majd lassan kisétált.
Gyorsan telt az idő és már nyolc órát ütött az óra. A beszélgetés után, megvacsorázott a többiekkel majd a konyhából csempészve egy gyufás dobozt visszatért szobájába. Minseok és Luhan mindig később érkeztek meg, ezért tudta, hogy van ideje kipróbálni valamit.
Hasra feküdt az ágyon kezeivel megtámaszkodva pedig kihúzott egy gyufaszálat a dobozból és meggyújtotta azt. Először ujjával érintette meg a tüzet, és ahogy gondolta nem érzett semmit. Nem érezte a fájdalmat, csak a hőt. Szemei elé emelte a vékony fadarabot és belenézett a kis lángba.
Pupillái szélesre kitágultak, amikor meglátott benne kirajzolódni egy madarat. A főnix. Gondolta. A gyufaszál végéhez ért a tűz, és kialudt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése